anno mikor először láttam a
Superbadet, rögtön fan lettem. Michael Cera, Jonah Hill, Christopher Mintz-Plasse és Emma Stone egytől egyig nyomban a jobb pitvaromban landolt. nem bírtam megemészteni, hogyan bírtak ennyi atom fazont összegyűjteni egy filmbe. olyan noname arcokat, akik egy pillanat alatt képesek berántani a saját közegükbe, és akik olyan egyéniségek, olyan arcjátékkal, olyan gesztusokkal és olyan hanglejtéssel, amilyet tanítani sem lehet. nem kaptam tőlük szikrát, és tessék, napjainkban sorra kapják a király szerepeket, díjátadókon tündökölnek és a nevük lassan, de biztosan a legnagyobbak közé vésődik. megtehetném, hogy mindezt pusztán csak örömmel veszem tudomásul, ám az a helyzet, hogy az örömömbe nagyfokú elégedettség is vegyül... hogy miért? mert nem ez az első eset, hogy az, akire felfigyelek és megszeretem, hamar rivaldafénybe kerül. ráfoghatnám a szerencsére, de biztos vagyok benne, hogy ez nem szerencse. az egész csak arról szól, hogy... klasszikust idézve: God, I'm good!*
vagy médiumi képességeim vannak, vagy szimplán csak könnyedén hívom le az adatokat a kollektív tudatból, vagy lehet, hogy egyszerűen csak király vagyok... there's no other option
